Legyőzhetetlen félelem az unalomtól. Közben mosás.

Általános hangulatom leírására talán a morózus szó illene legjobban. Keveset alszom. Pont úgy mint otthon. Csakhogy otthon nem hétkor kelek, s nem tölöm magam annyira tele koffeinnel, hogy rázkódjak, remegjek az elköltetlen energiáktól, közben meg üres tekintettel nézzem a dupla monitort magam előtt.



Napok óta ezt a zenét hallgatom. Nem sokat segít ez sem abban hogy jobban érezzem magam. Azért megvagyok. A pipa még mindig hiányzik, akarom inni, szívni, fújni a füstöt. Otthon mennyivel más lehet, mint idegen helyen az utcán, egy teázó teraszán.

Ma a mosás kegyes tevékenységét is elvégezhettem, mert kevés alsóneműt hoztam, és már erősen fogyóban volt a készlet.

Mélyen a föld alá kell menni, le a pincébe. A nyikorgó, zárt fémajtó mőgé. Le a zöld, tördelt lépcsőkön. Ki kell pakolni a festékes gatyát a szárítóból, ami nem a miénk, és gazdája modortalan módon csak úgy magára hagyta. Be kell pakolni a mosatlant a gépbe, és várni kell. Tétlenül ülni a laptop előtt, amíg valahol alattam, mélyen, forog a centrifuga, és tisztulnak a gönceim. Aztán húsz percenként lerohangálni a nyamvadt szárítóhóz, próbálgatni a hatvan, nyolcvan, száz fokokat. De a ruha csak nem szárad, az ismeretlen szomszéd meg még mindig nem vitte el a gatyáját, én meg már nagyon unom az egész hercehurcát. Felhozom a nedves ruhákat és a bőrönd síkjára helyezem őket. Olyan gatyaszaggató fülledt meleg van, hogy holnap délutánra biztos megszáradnak, vagy legalább is kevésbé lesznek nedvesek.



Közben próbálom hallgatni ezt a lökött muzsikát, eleve vidámabb egy műfaj, de a szövegében elrejte mégis ott van az elgondolkodtató üzenet: "Mindenem megvan, te téged miért nem kaphatlak meg?"

Éjfélkor le kellene feküdni...