Lezárás 1

Jövőhéten ilyenkor én már otthon fogok ülni, s éppen vizipipám szipkájának végét fogom szívni, remélhetőleg némi füstöt is beszippantva.

Lassan értelmét veszti a blog is. Észrevehetően legyengült bennem a posztolási kedv is, azért a következtetések levonását még felpakolnám ide, lelkiismereti okokból, talán az összegzés, a kiírás nekem is jót tesz.

Kezdjük a legfontosabb témával:

AZ ÉLET KÜLFÖLDÖN, szűkebben Svájcban:
A megszokás nagy úr. Megszoktam itt. Megszoktam a beszélhetetlen, érthetetlen nyelvet (már mindent 8. szót megértek egy átlagos Svájci-Német beszélgetés fültanújaként). Magába szippant a napi rutin, beléd ivódnak a megszokott utcák, irodák, szobák, ablakok. Barátként üdvözlöd a buszt, amin minden nap jársz, már szinte hiányzik lefekvéskor a villamos, szinte.

Kinézed melyik boltokba mikor érdemes járni, kialakul egy megszokott vásárlói kosarad. Megtanulod melyik vaj, melyik felvágott jó, melyik konzerv tonhal a leggazdaságosabb. Lesznek helyeid. Dombok, parkok, gyaloghidak, folyó mellett tekergőző sétáló ösvények.

Megszokod az arcokat, a kiálló pofacsontokat, a trendi módon fazonírozott arcszőrzeteket. Már nem tűnnek fel a baltával faragott arcú leányzók, sőt, idővel megszépülnek szemedben. Megszokod az ezer kétszáz forintos üveg sört, az elején még letaglózó ebéd utáni számlát mosolyogva fizeted, mi az neked?

Belakod a szobád, az ágy a te ágyad lesz immár, nem a cégé, nem azoké, akik korábban benne feküdtek. Ha kinézel, a te ablakodon nézed, ahogy a lógó gatyás suhancok a te utcádon buznyálkodnak.

Mindezt úgy, hogy közben tudod, neked már van otthonod, van hova visszatérned. Vissza is térsz, elgörgethettlen és megmásíthatatlan akadályok állnak előtted, még ha akarnál sem maradhatnál.

Ha mélyen magadba nézel, és felteszed a krédést, akarnék e én itt élni? Ennyi pénzért, ilyen helyen? Ilyen hegyek közt, ilyen levegőn? Ilyen munkáért, ilyen emberek közt?

Rezeg a léc. Akarok, nem akarok. Szeretek sétálni, szeretek a városból az erődbe gyalogolni tíz percek alatt. Szép a tó, szép a hegy, jó a vasút, jó a pénz.

De nincs itt Örs Vezér tér, nincsenek itt elkallódott korábbi csoporttársak, akik néha hétfőn moziba hívnak. Nincs kivel menned túrázni, vagy csak nagy ritkán. Mindenki éli a saját életét, néha beengednek, de nekik is megvan a sajátjuk, neked is, csak te épp leparkoltad otthon.

A kéregető három nyelven beszél, és udvarias, de nem érti ha elküldöd Lentibe kekszet kapálni. Itt is isznak, itt is bűzlenek az emberek. Itt is verekednek, stadiont törnek ripityára, itt is beszélnek láthatatlan angyalokhoz fennhangon, miközben a buszon melletted ülnek.

Nincs kolbászból a kerítés. Cervelat-ból van. Ami finom is, meg jó is, de nem kolbász. Márpedig én kolbásztot ettem, amikor ráfanyalodtam, felnövésem és életem során párszor, nem pedig Cervelátot.

Lehet itt élni, persze. Élvezni is lehet. Bárhol lehet élni. Mindenhol jaó, de legjaóbb otthon.