2010. szeptember 15., szerda
2010. szeptember 10., péntek
Lezárás 1
Jövőhéten ilyenkor én már otthon fogok ülni, s éppen vizipipám szipkájának végét fogom szívni, remélhetőleg némi füstöt is beszippantva.
Lassan értelmét veszti a blog is. Észrevehetően legyengült bennem a posztolási kedv is, azért a következtetések levonását még felpakolnám ide, lelkiismereti okokból, talán az összegzés, a kiírás nekem is jót tesz.
Kezdjük a legfontosabb témával:
AZ ÉLET KÜLFÖLDÖN, szűkebben Svájcban:
A megszokás nagy úr. Megszoktam itt. Megszoktam a beszélhetetlen, érthetetlen nyelvet (már mindent 8. szót megértek egy átlagos Svájci-Német beszélgetés fültanújaként). Magába szippant a napi rutin, beléd ivódnak a megszokott utcák, irodák, szobák, ablakok. Barátként üdvözlöd a buszt, amin minden nap jársz, már szinte hiányzik lefekvéskor a villamos, szinte.
Kinézed melyik boltokba mikor érdemes járni, kialakul egy megszokott vásárlói kosarad. Megtanulod melyik vaj, melyik felvágott jó, melyik konzerv tonhal a leggazdaságosabb. Lesznek helyeid. Dombok, parkok, gyaloghidak, folyó mellett tekergőző sétáló ösvények.
Megszokod az arcokat, a kiálló pofacsontokat, a trendi módon fazonírozott arcszőrzeteket. Már nem tűnnek fel a baltával faragott arcú leányzók, sőt, idővel megszépülnek szemedben. Megszokod az ezer kétszáz forintos üveg sört, az elején még letaglózó ebéd utáni számlát mosolyogva fizeted, mi az neked?
Belakod a szobád, az ágy a te ágyad lesz immár, nem a cégé, nem azoké, akik korábban benne feküdtek. Ha kinézel, a te ablakodon nézed, ahogy a lógó gatyás suhancok a te utcádon buznyálkodnak.
Mindezt úgy, hogy közben tudod, neked már van otthonod, van hova visszatérned. Vissza is térsz, elgörgethettlen és megmásíthatatlan akadályok állnak előtted, még ha akarnál sem maradhatnál.
Ha mélyen magadba nézel, és felteszed a krédést, akarnék e én itt élni? Ennyi pénzért, ilyen helyen? Ilyen hegyek közt, ilyen levegőn? Ilyen munkáért, ilyen emberek közt?
Rezeg a léc. Akarok, nem akarok. Szeretek sétálni, szeretek a városból az erődbe gyalogolni tíz percek alatt. Szép a tó, szép a hegy, jó a vasút, jó a pénz.
De nincs itt Örs Vezér tér, nincsenek itt elkallódott korábbi csoporttársak, akik néha hétfőn moziba hívnak. Nincs kivel menned túrázni, vagy csak nagy ritkán. Mindenki éli a saját életét, néha beengednek, de nekik is megvan a sajátjuk, neked is, csak te épp leparkoltad otthon.
A kéregető három nyelven beszél, és udvarias, de nem érti ha elküldöd Lentibe kekszet kapálni. Itt is isznak, itt is bűzlenek az emberek. Itt is verekednek, stadiont törnek ripityára, itt is beszélnek láthatatlan angyalokhoz fennhangon, miközben a buszon melletted ülnek.
Nincs kolbászból a kerítés. Cervelat-ból van. Ami finom is, meg jó is, de nem kolbász. Márpedig én kolbásztot ettem, amikor ráfanyalodtam, felnövésem és életem során párszor, nem pedig Cervelátot.
Lehet itt élni, persze. Élvezni is lehet. Bárhol lehet élni. Mindenhol jaó, de legjaóbb otthon.
Lassan értelmét veszti a blog is. Észrevehetően legyengült bennem a posztolási kedv is, azért a következtetések levonását még felpakolnám ide, lelkiismereti okokból, talán az összegzés, a kiírás nekem is jót tesz.
Kezdjük a legfontosabb témával:
AZ ÉLET KÜLFÖLDÖN, szűkebben Svájcban:
A megszokás nagy úr. Megszoktam itt. Megszoktam a beszélhetetlen, érthetetlen nyelvet (már mindent 8. szót megértek egy átlagos Svájci-Német beszélgetés fültanújaként). Magába szippant a napi rutin, beléd ivódnak a megszokott utcák, irodák, szobák, ablakok. Barátként üdvözlöd a buszt, amin minden nap jársz, már szinte hiányzik lefekvéskor a villamos, szinte.
Kinézed melyik boltokba mikor érdemes járni, kialakul egy megszokott vásárlói kosarad. Megtanulod melyik vaj, melyik felvágott jó, melyik konzerv tonhal a leggazdaságosabb. Lesznek helyeid. Dombok, parkok, gyaloghidak, folyó mellett tekergőző sétáló ösvények.
Megszokod az arcokat, a kiálló pofacsontokat, a trendi módon fazonírozott arcszőrzeteket. Már nem tűnnek fel a baltával faragott arcú leányzók, sőt, idővel megszépülnek szemedben. Megszokod az ezer kétszáz forintos üveg sört, az elején még letaglózó ebéd utáni számlát mosolyogva fizeted, mi az neked?
Belakod a szobád, az ágy a te ágyad lesz immár, nem a cégé, nem azoké, akik korábban benne feküdtek. Ha kinézel, a te ablakodon nézed, ahogy a lógó gatyás suhancok a te utcádon buznyálkodnak.
Mindezt úgy, hogy közben tudod, neked már van otthonod, van hova visszatérned. Vissza is térsz, elgörgethettlen és megmásíthatatlan akadályok állnak előtted, még ha akarnál sem maradhatnál.
Ha mélyen magadba nézel, és felteszed a krédést, akarnék e én itt élni? Ennyi pénzért, ilyen helyen? Ilyen hegyek közt, ilyen levegőn? Ilyen munkáért, ilyen emberek közt?
Rezeg a léc. Akarok, nem akarok. Szeretek sétálni, szeretek a városból az erődbe gyalogolni tíz percek alatt. Szép a tó, szép a hegy, jó a vasút, jó a pénz.
De nincs itt Örs Vezér tér, nincsenek itt elkallódott korábbi csoporttársak, akik néha hétfőn moziba hívnak. Nincs kivel menned túrázni, vagy csak nagy ritkán. Mindenki éli a saját életét, néha beengednek, de nekik is megvan a sajátjuk, neked is, csak te épp leparkoltad otthon.
A kéregető három nyelven beszél, és udvarias, de nem érti ha elküldöd Lentibe kekszet kapálni. Itt is isznak, itt is bűzlenek az emberek. Itt is verekednek, stadiont törnek ripityára, itt is beszélnek láthatatlan angyalokhoz fennhangon, miközben a buszon melletted ülnek.
Nincs kolbászból a kerítés. Cervelat-ból van. Ami finom is, meg jó is, de nem kolbász. Márpedig én kolbásztot ettem, amikor ráfanyalodtam, felnövésem és életem során párszor, nem pedig Cervelátot.
Lehet itt élni, persze. Élvezni is lehet. Bárhol lehet élni. Mindenhol jaó, de legjaóbb otthon.
2010. szeptember 4., szombat
Megint elmentem egy hegyre fel
Közel volt, és meleg is volt, de pár kép készült azért.
CigarettenFabrik
Svájci textilipari szakiskola
Fekvő bringa
Jaj! Egy vérszomjas polip, ott!
Na gyere Józsi, parkoljunk le azt ugorjunk fel hozzánk, asszony aszongya főzött lecsót nekünk hamiba.
Kilátás a Zürichi egészségközpontból (véletlenül odatévedtem, a hegy oldalában volt).
CigarettenFabrik
Svájci textilipari szakiskola
Fekvő bringa
Jaj! Egy vérszomjas polip, ott!
Na gyere Józsi, parkoljunk le azt ugorjunk fel hozzánk, asszony aszongya főzött lecsót nekünk hamiba.
Kilátás a Zürichi egészségközpontból (véletlenül odatévedtem, a hegy oldalában volt).
2010. szeptember 2., csütörtök
Még Két Hét
Már csak 14 nap!
Tegnap valami nem volt kóser az ebéd gyanánt fogyasztott ételben, Gáborral mindketten éreztük, de én roszabbul jártam.
Hajnal 3 és 5 óra között ugyanis nem aldutam, hanem felöltözve járkáltam a lakásban és próbáltam nem hányni, hideg volt mert kellett a friss levegő, ezért nyitva volt az ablak. Feküdni nem bírtam. Van már tapasztalatom az ilyesmiben, tudtam hogy körülbelül két óra az átfutási ideje a dolognak. Utána szépen visszaaludtam. Ma azért olyan voltam mint a három napos mosott sz*r. Rövidített munkanapot tartottam, és kroasszon (hú de lusta vagyok most google-ön megnézni hogy hogy kell írni, de akinek nem tetszik az pereljen be : P ) diétán voltam.
Miért van a barackos lipton ice teának mogyorós utóíze?
Ma hazafelé elmentem egy nagyon kövér, nagyon ronda nő mellett. Hozzám szólt, de mivel nagyon ronda volt, és nem voltam épp kommunikációra nyitott lelki állapotban, meg nem is értettem amit hadovált, ezért inkább szótlanul tovább haladtam. Amikor még mindig hangosan óbégatott felém, akkor jól hallhatóan, nemzetközi nyelven annyit mondtam hogy "Nyeeh", amivel azt akartam kifejezni hogy hagyjon mán békébe. Amíg be nem fordultam a sarkon kiabált utánam, gondolom biztos elküldött a csunyába. A sarkon túl meg egy részegecske African Swiss úriember kezdett el nekem egy padon ülve énekelgetni. Pedig a fő csapásiránytól távolabb, a már viszonylag kultúrált környéken mentem haza. Délután négykor.
Hiába, túl érzékeny a lelkem. Szerintetek is túlreagálom a dolgot ha legszívesebben tíz olajtankernyi napalm segítségével tüntetném el a föld színéről az egész kerületet? : P
Tegnap valami nem volt kóser az ebéd gyanánt fogyasztott ételben, Gáborral mindketten éreztük, de én roszabbul jártam.
Hajnal 3 és 5 óra között ugyanis nem aldutam, hanem felöltözve járkáltam a lakásban és próbáltam nem hányni, hideg volt mert kellett a friss levegő, ezért nyitva volt az ablak. Feküdni nem bírtam. Van már tapasztalatom az ilyesmiben, tudtam hogy körülbelül két óra az átfutási ideje a dolognak. Utána szépen visszaaludtam. Ma azért olyan voltam mint a három napos mosott sz*r. Rövidített munkanapot tartottam, és kroasszon (hú de lusta vagyok most google-ön megnézni hogy hogy kell írni, de akinek nem tetszik az pereljen be : P ) diétán voltam.
Miért van a barackos lipton ice teának mogyorós utóíze?
Ma hazafelé elmentem egy nagyon kövér, nagyon ronda nő mellett. Hozzám szólt, de mivel nagyon ronda volt, és nem voltam épp kommunikációra nyitott lelki állapotban, meg nem is értettem amit hadovált, ezért inkább szótlanul tovább haladtam. Amikor még mindig hangosan óbégatott felém, akkor jól hallhatóan, nemzetközi nyelven annyit mondtam hogy "Nyeeh", amivel azt akartam kifejezni hogy hagyjon mán békébe. Amíg be nem fordultam a sarkon kiabált utánam, gondolom biztos elküldött a csunyába. A sarkon túl meg egy részegecske African Swiss úriember kezdett el nekem egy padon ülve énekelgetni. Pedig a fő csapásiránytól távolabb, a már viszonylag kultúrált környéken mentem haza. Délután négykor.
Hiába, túl érzékeny a lelkem. Szerintetek is túlreagálom a dolgot ha legszívesebben tíz olajtankernyi napalm segítségével tüntetném el a föld színéről az egész kerületet? : P
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)